„A jaipuri maharadzsa összegyűjtötte a város vak embereit. Közéjük vezetett egy elefántot.
– Milyen az elefánt? – kérdezte.
Aki az ormányát tapogatta, így felelt:
– Az elefánt egy vastag tömlőhöz hasonlít.
Aki a lábát tapogatta:
– Az elefánt olyan, mint egy hatalmas oszlop.
Aki a farkát fogta:
– Vékony kis bőrredő az elefánt.Így tapogatjuk a világot évezredek óta. A kozmoszt, ami nagyobb annál, hogy beleférjen egy ember fejébe vagy egy vallásba, egyetlen filozófiai rendszerbe, ideológiába. Melyik vak mondott igazat? Mindegyik és egyik sem. ”
Egy részlet Popper Péter: Az önmagába térő ösvény c. könyvéből
A heti CEWE kihívás az volt, hogy próbáljunk ki egy tőlünk szokatlan stílust. Általában natúr, visszafogott színeket használok és a tiszta, áttekinthető elrendezéseket kedvelem. Leginkább saját, színes hétköznapjainknak igyekszem emléket állítani legalább egy, de inkább több fotóval az oldalakon.
Ez viszont egy harsány színű, rendetlen kollázs, fotó nélkül és komoly, nem hétköznapi üzenettel.
Már hetek óta motoszkált bennem a fenti idézet, jó volt, nagyon jó ily módon formába önteni. Hálás vagyok ezért a feladatért. 🙂
A scrapbook-ban még nincsenek tankönyvbe foglalható stílusok. Vannak azonban különféle irányzatok, párhuzamba hozhatók más művészeti ágakkal, akár a webdizájn-nal is, de még a lakberendezési stílusokból is meríthetünk. Én magam – általában tiszta és egyszerű minimál stílusban (hangsúlyos fotó, kevés díszítés, szögletes vonalak) készítek oldalakat, de kedvelem a lágyabb, világosabb, légiesebb art journal vonalat is (háttérbe mosott fotók, bélyegzők, festékpacák). Ezt a kettőt ötvözöm vagy váltogatom. Többnyire. Amíg kedvem nem támad egy kis belső felfedező útra.
A pszichológiában mindig érdekelt a tipológia, de hamar rájöttem, hogy tiszta típus nem létezik. Nem lehet és nem is szabad egy emberre ráhúzni valamiféle általános jellemzést. Mindenki egyedi, mindenki más, mint ahogy nincs két egyforma levél a fán, és nincs két egyforma hópehely vagy homokszem sem.
S így mindenkinek saját stílusa van, ami csakis őrá jellemző, amitől felismerhető, még akkor is ha harsogó színek és gazdag minták mögé rejtőzik.
Kedves Kata! Az igazi scrapterápia akkor kezdődött számomra, amikor kezdtem olyan össze-visszaságnak tűnő kollázsokhoz-montázsokhoz hasonló oldalakat készíteni … azok az oldalak a belső utazásaim. … és ott egyáltalán nem érdekelt a másoknak való megfelelés, amit a scrap-alkotás egyre jobban erősített bennem, ott megéltem, hogy elsősorban magamnak-magamért készítem az oldalakat!!
A Cewe kihíváson hasonlót próbáltam megfogalmazni, mint amiket itt leírtál. Igen, vannak a scrapbookban is stílusok … de ahogy a kifejező eszköztárunk gyarapodik a sok-sok oldal alkotása közben, úgy egyre többször merjük átlépni az úgynevezett komfortzónánkat, kipróbálni a scrapbook-stílusokat, majd egy idő után azt vesszük észre, hogy ezek teljesen keverednek és valahol mi mégis felismerhetőek leszünk – akármelyikben is 🙂
Elnézésed kérem, hogy ilyen sokat írtam, de annyira tetszett a bejegyzésed, hogy nem fogtam vissza magam a kommentben! Köszönöm,
Margó
… és csak azt nem írtam a bejegyzésedbe, hogy mennyire megérintett az oldalad. Az alkotó felismerhetőségét nagyban segíthet akár a látható alkotás, vagy van úgy, hogy a mögöttes tartalom … Elmélyedve, és a másik embert megismerve – felismerhető, hogy ki rejtőzhet az alkotás mögött!!♥ 🙂
(A háromban egészen biztos, hogy benne lettél volna :)))))
Köszönöm, hogy ilyen sok értékes gondolatot leírtál. Igen, valóban ennél a képnél egyáltalán nem volt bennem semmilyen megfelelési kényszer, semmi önfegyelem, hogy most szabályosnak, ízlésesnek, profinak kellene lennem, hanem jöttek maguktól az ötletek. Ezek a meleg színek pedig önmagukban is jó hatással voltak rám. 🙂